Tímea rózsája

Tímea rózsájaBori az ajtóhoz lépett, majd kikukucskált, de egy lelket sem látott. Ekkor kilépett az előtérbe, majd megrökönyödve vette észre az ajtó előtt heverő rózsacsokrot.

Vajon ki küldhette? Talán a művész, akit még a zongoraesten látott először, vagy netán a moziban mögötte ülő egyén? Egyre csak vívódott és valamiért egy kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Egyikük sem tudhatja merre lakik, de talán aki mögötte sétált néhány napja, mégsem ártalmatlan járókelő volt, hanem konkrét tervvel rendelkező személy.

De mit akarhat? Bori már egészen magán viselte „Tímea” személyiségjegyeit, noha nem is ruházta fel konkrét jegyekkel, meglehetősen paranoiássá vált néhány hét leforgása alatt. Timiként szörnyen boldogtalanul tengődtek napjai, sürgősen helyre akart jönni, visszavágyódott az eredeti énjéhez, még ha unalmas is a hétköznapi élete Borbálaként, mégis legalább nyugalmas és veszélymentes.

Hirtelen egy különös felismerés suhant át az elméjén, mi van akkor, ha a követője valójában a művész, aki elmebeteg módon halálra rémisztette.

Igyekezett visszaemlékezni arra az időszakra, azonban már nem tudta volna megmondani, hogy egyáltalán mire emlékszik. Mi van akkor, ha a moziban mögötte ülő fazon, és a követője, na meg a művész összejátszanak? Akárhogy is elemezte a helyzetét, sehogyan sem tetszett neki, s nem jött ki belőle előnyösen se így, se úgy. Bármennyire is erőlködött, képtelen volt rájönni az összefüggésekre, s az üldözésének mikéntjére. Iszonyúan belelovalta magát eme hátborzongató eszmefuttatásba.

Kis idő múlva ismét kopogás hallatszott. Ezúttal édesanyja várta az ajtó túloldalán. Timi, vagyis most édesanyja „kedvéért” Bori az ajtóhoz rohant. A virágcsokrot egy kevésbé látványos helyre ”rejtette”, hátha észre sem veszi édesanyja, ha nem látja, akkor nem kell magyarázkodni. Mindenki jobban járna.

Borcsa hatalmas mosollyal köszöntötte anyukáját, minden erejével azon volt, hogy normálisnak látszódjon, és a történtekből semmire se derüljön fény. Az anyuka kíváncsian fürkészte Bori minden mozdulatát, és mereven figyelte betanultnak vélt mondókáját. Érezte, hogy valami megváltozott a lányában, már nem teljesen önmaga. Egy anyát nem lehet olyan könnyen megtéveszteni.

Hosszasan beszélgettek, meglepően jót tett Borinak a kikapcsolódás, és az, hogy újra önmaga lehetett, még ha csak rövid időre is. Órák teltek el így, gondtalanul, kellemes hangulatban.

Amikor édesanyja indulni készült, megkérte Borit, hogy hadd öblítse ki a blúzára csepegett kávéfoltot a fürdőszobában. Természetesen a segítségére sietett és útba igazította. De amint elővette a folttisztító flakonját, feltűnt, hogy az egyik paróka ott hever a mosógép tetején. Ettől azonnal felszökött a pulzusa, elborította az idegesség, szerencsére sikerült hamar elrejtenie a kíváncsi szemek elől. S mielőtt közelebb ért volna anyukája, már sehol sem volt az izgága paróka. Pedig tisztán emlékezett, hogy mindkettőt a kamrába vitte rendrakáskor.

Na mindegy, Bori ezúttal megúszta a lelepleződést, s így megspórolhatta a magyarázkodásra szánt időt.

Leizzadva, a látogatás után lerogyott a kényelmes foteljébe. S azon kezdett merengeni, hogy éppen a kedvenc virágából kapott egy csokorral. Az illető vagy igazán jól ismeri, egészen közelről, vagy csupán véletlenül beletrafált és jól választott.

A másik dolog, ami még átfutott rajta, hogy a művész névjegykártyája, amit még azon a kritikus estén kapott a galériában, ott hever a hűtőn. Mondjuk ezt könnyen kimagyarázhatta volna, könnyebben, mint a parókát.

Ha érdekel a folytatás, olvasd el Barbara az eltökélt című részt!

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.