Szabina és a festőművész

Szabina és a festőművészSzabina újult erővel, lelkesen vetette bele magát a festészet rejtelmeibe, korábban vett néhány könyvet is ennek kapcsán, főleg amiatt, hogy a kellő hangulatot megalapozza és méltónak érezze magát a jónevű galériába való ellátogatásra.

Amint sétálgatott és gyönyörködött számos tetszetős és tehetséges kéz által alkotott műben, feltűnt neki egy „ismerős” arc. Eltartott néhány másodpercig mire ráeszmélt, hogy hol találkozhatott a jóképű idegennel. A komolyzenei koncerten látta őt, pontosabban meglátta és elmenekült, nehogy véletlenül szóba kelljen állnia vele. Szabina elérkezettnek látta az időt, és úgy vélte örökké nem menekülhet, előbb-utóbb valaki biztosan a közelébe akar majd férkőzni. Főként a mesterien megalkotott, új Szabina külső végett, a kissé ódivatú és túl „kényelmes” Borbála-kinézet már elavultnak számított Szabina szemében is. Így hát a göndör fürtös paróka mindenképp jót tett Borinak, legalábbis Bori önbizalmának.

A jól öltözött, rejtélyes idegen Szabinához lépett. Feltűnően udvarias és előzékeny benyomást keltett. Noha Bori rémképekben gazdag elméje tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint a pszichopaták is meglepően jó megjelenésűek és modoruk kifogástalan a „felszínen” illetve a szükséges szituációkban. A férfi bemutatkozott, bőszen társalgott, majd az egyik oda nem illő pillanatban tett egy ajánlatot. Művész lévén, szeretett volna Szabináról egy portrét készíteni. Szabina eleinte tétovázott, a bizalmatlan, óvatos énje viaskodott a bátor, „mindent ki kell próbálni” énjével. Végül arra a meglátásra jutott, hogy igent mond a szokatlan idegennek, végtére csak egy portréról van szó. Szabina és a furcsa figura útnak indultak, a férfi udvariassága nem hagyott alább. Az úti cél az idegen fazon művészterme lett, amely szerencséjükre éppen néhány utcával arrébb leledzett.

Boriban felderengett némi félelem ezen kecsegtető ajánlat kapcsán, de Szabinaként nem akart lemaradni erről a lehetőségről. Hiszen nem mindennap mondhatja el magáról az ember, hogy valaki portrét készített róla, ráadásul az a valaki épp egy igazán tehetséges festőművész.

Megérkeztek a dolgozóterembe, pontosan úgy nézett ki, ahogyan Szabina elképzelte, a terem csordultig volt lélegzetelállító alkotásokkal, egy minimális káosz is uralkodott a szoba némelyik sarkában, ám ez megbocsájtható volt a szebbnél szebb művek mellett. Az aktuálisan használatban lévő festékpaletta az asztalon hevert. Szabina erősködött, hogy mihamarabb kezdjen neki a munkának, ugyanis az este még egyéb elfoglaltsága is akad. A férfi lassacskán hozzálátott az előkészületeknek, leültette egy kényelmes kanapéra alkotásának tárgyát, és a festékes palettához nyúlt. Az idegen Szabina tudomására hozta azt a tényt, hogy ez a portré nem fog elkészülni öt perc alatt, meglehet, hogy vissza kell majd jönnie. Szabinának mindegy volt, egyedül az lebegett a szeme előtt, hogy sikerüljön elszabadulnia a mai nap folyamán, emellett nem állt szándékában visszajönni.

Egyre inkább hatalmába kerítette egy feszengő érzés, valami iszonyatosan hátborzongató. A férfi javasolta, hogy pihenésképpen igyanak egy bögre teát, utána folytatja a munkát. Szabina fejében ezer kérdés ugrált, megbánta a felelőtlen döntését, és azért rimánkodott, hogy épen hazakerülhessen. Hamar felhörpintette a teát és közölte a szokatlan egyénnel, hogy indulnia kell, egy sürgős dolog közbejött. A férfi megragadta Szabina karját, semmi esetre sem akarta kiengedni a teremből. Szabina vergődni és kapálózni kezdett, mindenáron szabadulni próbált az elmebeteg karmaiból. Ahogyan sikerült a szoba másik végébe eljutnia, észrevette, hogy csupa festék a bal tenyere, és a padlón no meg a falon is nyomot hagyott. Szabina nem várta meg a következő viaskodó jelenetet, iszonyatos sebességgel kifutott a lépcsőházból. A férfi egy darabig követte, azonban mikor Szabina taxiba szállt, felhagyott az üldözésével. A pillantása épp olyan volt, mint aki azt üzeni: „ennek még nincs vége”.

Szabina épen és egészségesen hazaért otthonába, egy kicsit még remegtek a kezei, de aránylag rövid idő alatt megnyugodott. Komoly döntésre jutott, mégpedig arra, hogy többet nem fog idegeneknek igent mondani, semmiféle ajánlat esetén sem. A látszat mennyire csal időnként. Szabina úgy érezte, hogy képtelen lesz elaludni, egyetlen dolog kavargott az elméjében, az, hogy a tenyerének lenyomata ott maradt a „pszichoegyén” lakásán. Mi van, ha valamivel meggyanúsítja, akármit ráfoghat, hiszen elmebeteg.

Szabina háromszor is kinézett az ablakon, kétszer ellenőrizte, hogy bezárta-e az ajtót, s csak azután jött álom a szemére.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.