Kórházban jártam

kórházBementem az ajtón, de a lépteim végtelennek tűntek, a néhány perc alatt végigfutott rajtam, hogy vajon milyen állapotban lelem meg őt, s miként rejtsem el az arcomra kiülő döbbenetet. Nem szánakozás, hanem együttérzés, nem megsajnálás, hanem részvét.

Amikor rápillantottam megrémített a törékenysége, de kívülről erősnek mutatkoztam. Közelebb léptem és megsimogattam a kézfejét. Hosszasan elnéztem az arcát, egyre csak fürkésztem, hátha leolvashatok belőle valami lényegeset. Meg akartam tudni hogy érzi magát, de helyette csupán még több kérdés merült fel bennem. Azok a hirtelen felbukkanó gondolatok, amelyek vissza-visszatértek más formában nem hagytak nyugodni. Vajon mit érezhet legeslegbelül? Tudja, hogy mi történik vele? Érzékeli, s hallja a környezetét? A test rabságában lehet szabad az elménk? Miként enyhíthetnék a szenvedésein? A legtöbb amit tehetek, hogy biztosítom őt a jelenlétemről. Beszélek hozzá, biztatom és ösztönzöm. A többi rajta múlik.

Ott álltam, de egészen kicsinek éreztem magam, mintha gyermek lennék, aki számára a világ egy különleges, de egyben félelmetes hely is. Azon merengtem, hogyha jobban vigyázott volna magára, akkor is megtörténne mindez?
A szemében tükröződött a gyötrelmes kín, de hiába akartam segíteni, van úgy, hogy tehetetlen az ember, mert nem rajta múlik a dolog.
Láttam, hogy újraéli az emlékeit, s azok csakúgy végigrobognak iszonyatos sebességgel az elméjében. Olykor kicsit át is alakulnak, máshogyan képzel el, kiszínezi, átírja őket, de legalább nem csak a fájdalmat érzékeli. A saját képzelete és emlékképei talán elhozzák a megnyugvást számára. Az orvosok, az ápolók szinten tartják a testi állapotát valamelyest. De a lelkével ki foglalkozik?

Időnként, mintha felismert volna, de meglehet, hogy valaki másnak hitt. A tekintetében megannyi kérdés és kívánság, régi be nem teljesített vágyálmok, rendezetlen nézeteltérések sebei.
Gondolj a szép emlékekre, menekítsd ki az elmédet a szenvedés rabságából! Idővel jobb lesz! Bocsáss meg végre önmagadnak!” Csak ennyit üzentem neki, miközben körülvett egy jellegzetes illat, amelyet csak ezen a helyen érezhet az ember. Egészen beleivódott már a falakba, a lepedőkbe. Vártam, egészen sokáig, hátha sikerül megtudnom valamit. A lelkem mélyén már sejtettem a válaszokat, de hallani akartam mástól. A bizonytalanság érzete nem halványodott, nem kopott el a szélben. Velem jött egészen hazáig.

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.