Felemésztő célok

felemésztő célokEz a mese egy festéktartalmú sejtről szól, egy pigmentsejtről, akit Melanocytának hívnak. Melanocytának rengeteg barátja volt, akik csak Mel-nek szólították őt. Barátaival Tihamér bőrében éltek. A legtöbb sejtnek nem voltak nagyratörő álmai, de Melanocytának annál inkább. Úgy érezte többre hívatott, mint egy átlagos festéksejt, be akarta járni a világot. Mindennap egyre közelebb érezte magához a kitűzött célt, bármit képes lett volna megtenni érte.

Egy nap felébredt és látta, hogy 10 ugyanolyan festéksejt áll előtte, mint ő maga. Mindenben hasonlítottak egymásra. Mel megnyugodott, tudta, hogy ha többen vannak még inkább meg tudja valósítani álmát. Ahogy teltek múltak a napok egyre többen lettek, több ezren, több millióan, míg egy nap már kiléptek a megszokott komfortzónájukból, elhagyták a bőrszövetet. Lassacskán meghódítottak több szervet is. Eljutottak a májba és végül az agyba, de ekkor…

Mel keserves sírásba kezdett. Látta, hogy megvalósult az álma, de mégsem volt boldog, érezte, hogy ezzel a tettével veszélybe sodorta egész otthonát, feladta igazi valóját, hiszen saját maga ellen is fordult. A test, amiben élt haldokolni kezdett.

Mel először nem akarta tudomásul venni, és a többiekhez fordult:

Mi rosszat tettünk? Hiszen csak meg akartuk nézni milyen lehet más szervtelepeken lakni. Személy szerint látni akartam mi van a gazdám fejében, tudni akartam hogyan érez, miket gondol. Vagy ti nem ezt akartátok? – kérdezte Mel.

Sajnáljuk, de minket te hívtál, te biztattál arra, hogy egyre többen és többen legyünk, tudhattad volna, hogy az osztódásunknak semmi sem szabhat határt, te már nem a szervezet céljait szolgálod, hanem a sajátodat. És mohóságodban áttétet képeztünk gazdánk májában és az agyában is.

Melanocyta hirtelen megvilágosodott és eszébe jutott, hogy gyerekkorában egy idősebb sejt ezt tanácsolta neki: „Sose add fel igazi valódat, és ne fordulj saját magad ellen, a célok fontosak, de csak akkor, ha az egy nagyobb jó érdekében történik, kizárólag önnön érdekekből nem származik semmi jó. A te hatalmad óriási, apró sejt vagy ugyan, de képes vagy elhozni a pusztulást is.”

Mel hirtelen meghallotta Tihamér gondolatait. „Meg fogok halni? Még alig éltem.”

A kis sejt ekkor úgy döntött, hogy megpróbálja helyrehozni hibáját, és a többiekhez fordult:

Hagyjátok abba! Ne terjeszkedjetek! Ne osztódjatok!
Sajnos már senki sem hallgatott rá és különben is, rengeteg pusztítást végeztek. A kicsi festéksejt mély szomorúságba burkolózott, úgy érezte helyrehozhatatlan hibát követett el, majd hirtelen… felébredt.

Ekkor jött rá, hogy Tihamér csak aludt, az egész egy álom volt csupán, amit minden egyes sejt ugyanúgy megélt, ahogyan a gazdatest. Ezután nagyon vigyázott az otthonra, amelyben lakott, soha többé nem foglalkoztatták sötét gondolatok, nem akart más lenni, mint aki valójában, de így sem csüggedt, hiszen elfogadta önmagát és a szerepét az életben. Évek múltán egyre jobban végezte saját feladatait, végül ki is tüntették őt szorgalmáért, és végre büszke lehetett magára.

 

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.