A gyász

gyász

Egy szerettünk elvesztése

Egy szerettünk elvesztése leírhatatlan fájdalommal jár. A gyász feldolgozása minden embernél másképp zajlik, az alap szakaszok hasonlóak, de nem egyformán reagálunk és nem egyformán dolgozzuk fel a veszteséget. 

Az biztos, hogy időt kell adnunk magunknak, és meg kell élni a bánatot, érezni kell a mélységes szomorúságot, teret engedni neki. Fontos, hogy kiadjuk magunkból az érzést, nem kell szégyellni a sírást sem. Nem mindenki szeret mások előtt sírni, valaki képtelen is rá, ilyen esetekben nyugodtan elvonulhat és kiadhatja magából.

Egyes emberek azt szeretik, ha békén hagyják őket fájdalmukkal, mások viszont támaszra vágynak, egy személyre, akinek mindaddig beszélhetnek róla, amíg csak szükségesnek érzik. A sírás hatalmas megkönnyebbülést is tud hozni, főleg ha vállaljuk, hogy mások előtt tesszük meg. Segít egy apró lépést tenni az elfogadás irányába. Az elfogadást, beletörődést nem lehet siettetni, mindenki önmaga érzi, hogy mikor jön el a pillanat.

A hiányt sosem lehet majd pótolni, de idővel el kell fogadnunk, hogy szerettünk nincs többé közöttünk, ha kell bátran keressünk fel pszichológust. Fontos tudni, hogy bármennyire is vágyódunk utána, nekünk tovább kell élnünk életünket.

Gyakran előtör a bűntudat is, miszerint nem bántunk vele jól, megsértettük, esetleg utolsó találkozásunkkor veszekedtünk is vele. Az ilyen marcangoló kín megbetegíti az embert, ha nem tesz ellene. Nagyon nehéz belátni, de nem lehet változtatni a megtörtént eseményeken, a kimondott szavakat nem lehet ki nem mondottá tenni. Inkább próbáljunk a szép pillanatokra gondolni és ne gyötörjük magunkat. Az illető szeretett és ez nem változik meg egy bántó szó miatt. Amit tehetünk, hogy beszélünk hozzá, elmondjuk, hogy mennyire sajnálunk bizonyos dolgokat, imát mondunk érte, szeretettel gondolunk rá, nem tartjuk vissza saját gyötrődésünkkel. Engedni kell, hadd legyen szabad az a lélek. Ne haragudjunk rá, amiért elment.

Általában eljön az a perc is, mikor nem magunkat hibáztatjuk, hanem hirtelen belénk csap egy kellemetlen érzés, hogy az eltávozott „nem szeretett minket, a másik gyermekét jobban szerette, sosem voltam elég jó neki” stb. Érdemes sokat beszélgetni ezekről valakivel, akiben megbízunk, akinek el merjük mondani. Ne tartsuk magunkban, ne hordozzuk egy életen át. Aki nem szívesen beszél róla, írja ki magából. Az, hogy blogot ír, vagy csak saját magának egy noteszbe, teljesen mindegy, ahogyan jobbnak érzi, ami segít a gyógyulásban.

Legyünk türelmesek magunkkal, azokkal pedig nem kell foglalkozni, akik csak értetlenkedve kérdezgetik, hogy miért nem vagyunk még jobban, vagy épp tolakodó kérdésekkel próbálják kompenzálni az együttérzés hiányát. Ne szégyelljünk minden segítséget igénybe venni.

 

Hogyan viszonyuljunk egy gyászolóhoz?

Fejezzük ki őszinte részvétünket.

Kérdezzük meg miben segíthetünk, de ne legyünk tolakodóak.

Adjuk a tudtára, hogy mi ott vagyunk neki, ha beszélgetni szeretne, de ne legyünk rámenősek, erőszakosak.

Bizonyos időközönként érdeklődjünk felőle.

Ha már eltelt egy hosszabb időszak, próbáljuk meg elhívni programokra, ne hagyjuk magára, egy idő után segíteni kell, hogy visszatérjen a mindennapi életéhez.

Legyünk türelmesek, és nézzük el az ingerült megjegyzéseket, higgyük el, hogy később hálás lesz, hogy mellette voltunk.

Fotó: Pixabay

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.